Egy, a Kádár korszakban sokak által kedvelt magyar író szerint sohasem a halál a fájdalmas, hanem a hozzá vezető út…

Valószínűleg nem tudhatta ezt az az apró kis púpos, zöldes színű bogár, aki – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, – komótosan bandukolt egy szocialista időkben épült panellakás nappalijának krémszínű plafonján.

Hogy hogyan jutott be, az máig rejtély maradt. A lakás összes ablaka rovarhálóval védve, a hálón sóvárogva csüngek társai. Kívűlről persze. Esélyük sincs hogy bejussanak a kellemes klímájú, meleg lakásba. Oda születni kell…

Talán ez történt most is, de ennek kiderítésére már nincs sok esély.

A bogár nagy szerencsétlenségére (talán mondhatni, hogy élete legnagyobb szerencsétlenségére) ugyanis észrevették. És mikor ez tudatosult benne, már hiába próbált meg csendben eliszkolni, késő volt. A lakás egyik, enyhén (!) rovarfóbiás lakójának halálsikolya elárulta ottlétét, az intenzitása alapján még a szomszédok is értesültek róla. Nem volt menekvés.

„ÁÁÁÁÁÁÁ, ÁÁÁÁÁÁ, APUUUUU, APUUUUU…”, az utolsó szavak amit hallhatott, mielőtt elsötétült szemei előtt a világ.

Szerencséje a szerencsétlenségben, hogy a segítségül hívott „Apuuuuu” (bár egy bogárra vonatkoztatva ez kicsit furcsa kijelenteni) humánus embernek bizonyult. Egy – szükség esetén más célokra használt – puha papírba csomagolva elszállították egy szűk, vizes helyre.

A lényeg az, hogy nem lett széttaposva, nem lett rovarirtóval lefújva, és nem ragadt valami furcsa ragacsba sem, mint sok-sok néhai társa, sőt! Kapott egy új lehetőséget az életre, az evolúciós fejlődés sok-sok lépcsőfokát átugorva rögtön a csúcs közelébe juthatott:

Megtanulhatott ÚSZNI!

Hogy élt-e a lehetőséggel, nem tudni. Ami valószínűsíthető, hogy zöld színről teljesen barnává változott, és a szaga is erőteljesebb lett. Talán.

Nem kívánjuk megtudni…